Beszéljünk most egy olyan ügyről, amelyben a tulajdonképpeni sikert is kudarcként éltük meg.
Sajnos ilyen is van.
Itt egy több-százmilliós költségvetési csalásról és az európai közösség érdekeit sértő csalás-sorozatról szólt a gyanúsítás, majd a vád.
Ügyfelemnek kiváló védekezést sikerült felépítenünk, amelyet az első pillanattól kezdve következetesen adott elő (jó ideig szembe menve a szakértői véleménnyel, egészen addig, amíg a szakértő nem kényszerült az általa adott vélemény megváltoztatására), és amely védekezést nem lehetett megcáfolni a bizonyítás során.
Egyértelműen fel kellett volna menteni őt a vád alól, minden elfogultság nélkül mondhatom.
Ennek ellenére első- és másodfokon is bűnösnek találták, de – jó magyar szokás szerint, érezve a bizonyítékok fájó hiányát – ebben a nagy horderejű ügyben sikerült a bíróságnak őt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélni.
Jobb, mintha lecsukták volna?
Igen. Határozottan.
Ahhoz képest azonban, hogy a bűnösségére nem sikerült bizonyítékot találni, és emiatt bizony felmentés lett volna az egyedül helyes ítélet, nem örültünk ennek a végkifejletnek.