És akinek egyedül nincs elég ereje, tapasztalata, tudása ahhoz, hogy megvédje magát.

A trükk ott van, hogy a terhelt (aki ellen az eljárás folyik) nem „bűnös”, hanem gyanúsított.

Aki lehet bűnös, és lehet ártatlan.

A valószínűség (a lehet) félrevezethet minket itt, de azonnal eltűnik a jelentősége, ha te állsz ott, ártatlanul (képzeld magad a helyzetbe).

Ha te állsz ott, nyomban elfelejted azt az elsőre jól hangzó érvet, hogy „aki odakerül, az nyilván nem véletlenül kerül oda”.

Megdöbbensz, amikor gyanúsítottként szembesülsz azzal, hogy mindenki azt gondolja, „nem zörög a haraszt”, „biztos nem ok nélkül gyanúsítottak meg” (ez általában igaz, de az „ok” nem feltétlenül jelenti a bűnösséget).

Egy szó, mint száz, a védőügyvéd arra ügyel, hogy az eljárás a szabályoknak megfelelően folyjék.

Vagyis csak olyan bizonyítékokat lehessen felhasználni, amelyek tisztességes úton keletkeztek és/vagy jutottak a hatóság birtokába, ne dőljünk be a hamis látszatnak (kettős tagadás, nem véletlenül), ne engedjük, hogy felemás bizonyítékokat mondvacsinált módszerekkel, érvekkel elfogadhatónak találjanak.

Pont ettől válik egyértelművé a bűnös-nem bűnös kérdés, pont a kiváló rendőri, ügyészi, bírói és védői munka hozhat megnyugvást abban a tekintetben, hogy nem ülnek ártatlanok a börtöneinkben.

Minden hiba megágyaz a lehetőségnek, hogy valaki ártatlanul szenvedjen.

Az én alapértékem pedig az, hogy inkább ússza meg tíz bűnös, mint egyvalaki is bűntelenül bűnhődjön.

Mesélek, reagálok, véleményt mondok olyan ügyekben, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot. Szubjektíven, de szakmai alapon. Közérthetően, de szakmai alapon.

Tartsatok velem, kövessük együtt az igazságszolgáltatás különös ösvényeit.