Megkeresett egy cég középvezetője, akit 20 millió forintos sikkasztással gyanúsítottak meg a cége sérelmére, egy Pest környéki kapitányságon.
Felmerült az eljárás elején, hogy vajon sikerül-e majd a nyomozó hatóságnak bebizonyítania a cselekmény elkövetését.
Annak érdekében, hogy ez ne a mi vallomásunkon múljon, úgy döntöttünk, nem teszünk vallomást.
Később meggondolhatjuk magunkat, ha úgy fordulna az események sora.
Nekem elmondta, hogy sajnos valóban megtörtént, ami a gyanúsításban szerepel.
Nem büszke rá, de már nem huszonéves, sose volt büntetve, ezt sem kellett volna így csinálnia, ahogyan sikerült, az lenne az egyetlen vágya, hogy ülnie ne kelljen.
Ilyenkor mindig elmondom, hogy bár ezt garantálni nem tudom, egy büntetlen előéletű embernek azért van esélye elérni ezt a célt.
Nem szoktam sem ijesztgetni-, sem hitegetni a megbízót.
Nekem az a jó, ha reálisan látja az ügyet, az esélyeket, a buktatókat, és azt is érti, hogy mi, miért történik.
Mielőtt elismerően csettintenének, gyorsan elmondom, hogy nem mindenki örül ennek.
Akadnak, akik kifejezetten elvárják, hogy hazudjunk nekik.
Amikor ez az elvárásuk előjön, általában el kell köszönnünk egymástól.
Ebben az esetben szerencsére nem így történt, ez az ügyfél nem vágyott az alap nélküli megnyugtatásra.
Végig vezettem az ügyet a legjobb tudásom és tapasztalataim szerint, és elértük a kitűzött célt, felfüggesztett börtönbüntetés lett a jogerős ítélet.
És ez az ügyfél nagyon hálás volt, és nagyon megköszönte, hogy így alakult.
Miközben egy pillanatra sem titkoltam előle, hogy ez nem csak nekem köszönhető, hanem a bírósági gyakorlatnak – és persze megint csak a szerencsének is.
Attól még örülhetünk neki együtt.