Hát hogy lehetne eldönteni, ki ellen folytassanak nyomozást, ha mindenki ártatlan, amíg nem bizonyítják a bűnösségét?
A kérdés jó, de szerencsére nem nehéz. Nyomozni akkor lehet, és egyben kell is, ha van olyan bizonyíték, amely arra mutat, hogy a gyanúsítandó személynek lehet köze a tetthez.
Az ártatlanság vélelme pedig az egyik legfontosabb pillére a büntetőeljárásnak. Számos funkciója közül itt kiemelendő, hogy folyton emlékeztetni kell a nyomozást folytató szerveket és személyeket arra, hogy amíg nem alakul ki a bizonyítékok kétségbevonhatatlan láncolata, ne tekintsék befejezettnek a munkát. Mindig hagyjanak esélyt annak, hogy kiderüljön, ha tévednek. Hogy ez a gyakorlatban hogyan és mennyire működik, az egy (vagy több) másik poszt témája. A lényeg itt az, hogy a látszat sokszor csal, ezért nem érhetjük be a majdnem biztossal. Minimum a krimikből tudjuk, mennyire sűrűn előfordul, hogy a leginkább gyanús alakról kiderül, semmi köze a bűntetthez. Ez néha egyértelmű(nek látszó) esetekben is előfordul. Amikor a közlekedési balesetnél a hatóság a helyszínre ér, a volánnál találja a vezetőt, aki a balesetet okozta, és mellette az utasát. Elég egyértelmű? Eléggé, de nem teljesen. A vizsgálat során kiderülhet, hogy helyet cseréltek. De gondolhatunk más, még ennél is “egyértelműbb” példára, amely szintén félrevezető. Nem ritka, hogy polgártársaink beismernek olyan tetteket is, amelyeket nem követtek el. Ennek egy alfaja, amikor a gyanúsított elkövetett mondjuk egy (1) betörést vagy autófeltörést, de a nyomozás “úgy alakul”, hogy nem ezt az egyet ismeri el, hanem még másik nyolcat is, amihez semmi köze. Rendben, de mi ezzel a baj? Nos, több dolog is egyszerre. Egyrészt mindenkinek felelnie kell a cselekedeteiért, de csak a sajátjáért. Másrészt ha x elismer egy (vagy több) olyant, amit nem ő csinált, akkor nem keresik tovább azt, aki viszont csinálta. Aki így vélhetően megússza. Továbbá kialakul egy érzés x-ben, hogy nincs jelentősége az igazságnak, csakis annak van, hogy ő megbűnhődjön, gyakorlatilag függetlenül a tetteitől. Még tovább, a hatóságban is kialakul egy érzés, amelyet úgy írhatunk le, hogy “azt, hogy ki a bűnös, én mondom meg”. Az talán nem igényel külön magyarázatot, hogy ez kinek rossz. Mindenkinek.
Az ártatlanság vélelme akkor működik jól, ha az eljárás egésze alatt egy kavics a cipőnkben, amely folyton emlékeztet rá, hogy talán nem a jó úton járunk.
A bíróság feladata végül eldönteni, hogy van-e elegendő bizonyíték arra, hogy kimondja a vádlott bűnösségét. Innentől kezdve pedig mindannyiunk érdeke immár az, hogy a jogerős döntést fogadjuk el “igazságnak”.